Zord idők

Kaslik Péter írása az amerikai pénzügyi válságról, és a magyarországi neoliberálisokról

A demokrata többséggel rendelkező amerikai szenátus 2008. október 1- én megszavazta az amerikai pénzintézmények kárpótlására szánt 700 milliárd dollár értékű “mentőcsomagot.” A „mentőcsomag” a pénzügyi intézmények magán vesztességeit állami vesztességé nyilvánította, a jóhiszemű házvásárlókat, és az elértéktelenedett részvények, és kötvények egyéni tulajdonosait, pedig sorsukra hagyta. Az amerikai “mentőcsomag” a „Fej, vagy írás” nevű játék, kiforgatott és perverz változata: „Fej: Én győzök. Írás: Te vesztesz.”

Milyen hatása lesz a fenti válságnak Magyarország gazdaságára? Magyarországon ma a nemzetközi nagyvállalatok toronymagasságú hirdetései eltorlaszolják a város feletti égboltot, az idegen bankok „könnyű” kölcsöneiknek hirdetései pedig ellepik a földalatti állomások falait, és az utaskocsik oldalait. Az utcákon a pénzváltó bódék, és a galambdúc nagyságú pénzváltó irodák sokasága elárasztja az utcákat. A magyarországi banktisztviselőket a „csapatszellem” jelszava alatt, arra kényszerítik, hogy a bank számára hasznosabb kölcsönt adják el az embereknek, ne pedig azt, ami legjobban megfelel a számukra.

Magyarországon Amerika legrosszabb oldala mindenütt jelen van. Ott van a TV-ben, a divatban, ott van az áruházak, felirataiban. Ott van a silány árucikkek címkéinek erőltetett angol nyelvű elnevezéseiben, és a földalatti állomások söntéseinek nyelvromboló felirataiban.

A magyar katonák, ma az Amerikai Egyesült Államok háborújában harcolnak Afganisztánban. A „rendszerváltás” keretében történt privatizáció a Világbank, és a Nemzetközi Valuta Alap kölcsönei alapján valósult meg. Ezeknek a kölcsönöknek a kamatai a magyarországi adófizetőket terhelik. A magyar nemzeti javak idegen kézre juttatása olyan fokú külföldi függőséget teremtett, hogy magyar állami szuverenitásról nem is beszélhetünk. (A fentiek jegyében, a „Mindent vissza!” jelszó nem Nagy Magyarországra, hanem Csonka Magyarországra vonatkozik, és gazdasági jellegű szólamként értelmezhető.)

Ezzel a szemmel látható valósággal dacolva Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a PSZÁF vezetősége szerint Magyarországot ez a válság érintetlenül hagyja. A Pénzügyminiszter szerint 2009-ben a magyar gazdaság háromszázalékos növekedést fog elkönyvelni.

Simor András fenti kijelentését követő öt napra, 2008. október 6-án az országos napilapok hírei sorra ellentmondanak Simor András állításának:

„Pánik a tengeren túl, pánik Európában, pánik itthon”

"Egy éves mélyponton az euró"

"Inog a talaj a bécsi tőzsde alatt is"

"Gyengül a forint"

"Erős csökkenés a nyugat-európai tőzsdén"

A hatalmas túlsúlyban lévő, neoliberális elkötelezettségű magyarországi sajtó ennek ellenére semmit sem tett az emberek felvilágosítása érdekében. A magyarországi neoliberális sajtóban egyetlen írás sem található, amely leleplezné a bankok hirdetéseinek megtévesztő szövegeit, s feltárná a „könnyű hitelekben” rejlő veszélyt. A tudás hatalom. Az emberek felvilágosítása megelőzhetné a lakosság további eladósodását.

A magyarországi neoliberális politikával összefonódó sajtó ezekben az életfontosságú kérdésekben, az olvasók tényszerű felvilágosítása helyett ez idáig, (2008. október 7.) csupán olyan egyéneket szólaltatott meg, akik az ügyben maguk is érdekeltek, s emiatt az amerikai pénzintézetek hivatalos érveléseit szajkózzák, vagy a jelenlegi pénzügyi válság Magyarországra kiterjedő hatását igyekeznek hamis érveléssel tompítani.

A magyarországi neoliberális elit kijelentései továbbra is arra épülnek, hogy az eszme jó, csak a megvalósítással van baj, mert az emberek (a tömegek) nem eléggé öntudatosak, vagy a rangsorban egyesek „elferdüléseket” okolnak. Tehát, más a hibás. A neoliberális ideológia legjobb tanítványai, pedig, egyenesen az áldozatokat okolják.

Ide tartozik az is, hogy a magyarországi kormánypárti sajtóban megjelent ide vonatkozó írások legtöbbször az érintett nemzetközi bankok, a tőzsde, és más pénzintézmények „könnyű” hiteleinek, tolakodó, és durván zaklató, s nyilvánvalóan félrevezető jellegű hirdetéseinek közepette jelennek meg, és a nagyvállalati hirdetések meghosszabbításainak tekinthetőek. Az olvasók felvilágosítása helyett, a neoliberális gazdaságpolitikával összefonódott magyarországi sajtó Ennyit talán előlegben a magyarországi hangadó sajtó felelőségéről, és a sajtó eredeti feladatának teljesítéséről.

A jelenlegi írás első része a továbbiakban, az amerikai pénzügyi válság eredetét, és annak mibenlétét igyekszik önállóan ellenőrizhető források, és összefüggő érvek alapján bemutatni. Az írás második része, pedig a magyarországi neoliberális elitnek a fenti eseményekhez való viszonyát, és a kormánypárti sajtó magatartását vizsgálja.

Az Amerikai Egyesült Államok saját kleptokráciája

Michael Hudson, „A Piac, és a terminátor gépek- Amerika saját kleptokráciája” c. Tanulmányában a következőket írja:

„Az Amerikai Kincstár és Szövetségi Tartalékok Bizottsága (U.S Treasury and Federal Reserve) egyik napról a másikra megváltoztatta az amerikai kapitalizmus jellegét. Ez nem más, mint a Franklin T. Roosevelt által nevezett “bankszterek” által elkövetett államcsíny. Ami az elmúlt két hétben történt, az a huszonegyedik század teljes mérvű, és visszavonhatatlan megváltoztatását jelenti– ha sikerül nekik. A jelenlegi “mentőcsomag” a közösségi gazdasági javaknak a legnagyobb, és legigazságtalanabb magánkézre juttatása az amerikai polgárháború vasúti rablóbáróinak a mérhetetlen állami földadományozásai óta.”

Noam Chomsky szerint a modern államkapitalizmus arra épül, hogy a „költségek, és a vesztességek a társadalom egészére hárulnak, a nyereség, pedig a magántulajdonosokat illeti.” A világgazdaság ma az újítások, az alapvető kutatások, a „mentőcsomagok” terén világszerte állami juttatásokra épül.

A kanadai Globe and Mail, országos napilap 2008. október 1. Számában közli Joseph Stiglitz, Nobel díjas közgazdász: „A mentőcsomagnak az általános gazdasági bajok orvoslására is ki kell terjednie” („Any rescue plan must also come to the aid of the economy) c. írását, amelyben a szerző élesen bírálja, mind a „mentőcsomag” rendeltetését, mind a neoliberális gazdaságpolitika ideológia jellegét. Stiglitz szerint, a jelenlegi helzyetben egy szűk érdekcsoportot érdekeit szolgáló, téves gazdasági elméletre alapuló, és a szélsőséges neoliberális ideológia mérgező keverékét tartalmazó „mentőcsomag” nem old meg semmit.

A kanadai Maclean’s konzervatív folyóirat, 2008. október 12. száma az egyik cikkében ugyan Kanada jelenlegi Amerika-barát miniszterelnökét magasztalja, de a borítólapon egy füstös, és megtépázott amerikai zászló látható, mellette a következő felirattal: “AND NOW FOR THE REALLY BAD NEWS. BAILOUT OR NO BAILOUT, THE WORSE IS YET TO COME. (ÉS MOST A VALÓBAN ROSSZ HÍR: MENTŐCSOMAG, VAGY SEM, A LEGROSSZABBJA CSAK MOST KÖVETKEZIK) Az ide vonatkozó cikk kilenc centiméteres betűkkel szedett címe a következő: IT’S GOING TO GET WORSE (MÉG ROSSZABB LESZ) A cikk szerint a hatalmas összegű mentőcsomag csupán papírragasz jellegű, mert az amerikai gazdaság több sebből vérzik, s emiatt az amerikai gazdasági bajok vírus módjára terjednek el az egész világon: "A kamatok az egekbe szöknek. A dollár értéke lezuhan. Az árak elérhetetlen magasságokat érnek el.

Amint ismeretes, a neoliberális politika évtizedeken át a piaci önszabályzó elveinek mindenhatóságát, és az állami beavatkozásnak a káros hatását hirdette. Amikor azonban ez a világszerte, a szó szoros értelmében tűzzel, vassal terjesztett eszmerendszer, a saját ellentmondásainak következtében megfeneklett, akkor az állami szabályozás eltörlésének a fenti haszonélvezői a maguk részére az állami beavatkozását sürgetik. Az „állami beavatkozás” a jelen esetben a kártyaadósság jellegű vesztességek közpénzből való megtérítését jelenti. A neoliberális gazdaságpolitika haszonélvezői számára, tehát az állami beavatkozás (szabályozás) hiányában megvalósított nyereségek mindenkor magánjellegűek voltak, a mostani vesztességek pedig hirtelen állami vesztességnek bizonyulnak. Az „állami vesztesség” az adófizető polgárok pénzét jelenti.

Mivel indokolják a 700 milliárd dollár állami pénznek (az adófizetők pénzének) A magántulajdonban lévő pénzügyi intézeteknek való adományozását? A „mentőcsomagok” haszonélvezői szerint a pénzintézeteknek folyósított pénz végső fokon leszivárog a „nép”, illetve a fogyasztók tarsolyába. Ez azonban soha, és sehol sem működött. A neoliberalizmus története azt bizonyítja, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények, pedig szegényebbek lesznek. Pontosabban, pedig azt, hogy a globális, és szabályozatlan „szabad kereskedelem” következményeként, a javak mindig, és mindenütt az egyre kisebb számú, de máris eleve óriás vagyonnal rendelkező egyének kezébe összpontosul, a lakosság hatalmas többsége pedig, beleértve a középosztályt is, világszerte mindenütt elszegényedik.

Ma a 400 (lásd: négyszáz) leggazdagabb amerikai vagyona meghaladja Amerikai Egyesült Államok összlakosságának a gazdasági ranglétra alsó felén elhelyezkedő 150 millió lakós összesített vagyonának értékét. A fenti 400 leggazdagabb amerikai összesített vagyona 1.6 trillió dollár. George W. Bush elnöksége idején a 400 leggazdagabb amerikai vagyona 700 milliárddal növekedett. Pontosan annyival, amennyit most a bajba jutott pénzintézetek követelnek. Michael Moore, amerikai filmrendező joggal teszi fel a kérdést: Miért nem húzzák fel magukat a pénzintézetek a saját csizmaszáruknál fogva, hisz még mindig ott van számukra a csekély 1. 6 trillió dollár? Bill Clinton kormánya 127 milliárd dollár többletet hagyott az államkasszában. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi tartozása 9.6 trillió dollár. Miért kell ezeknek a rablóbáróknak még pénzt adni?

A pénzintézetek összeomlása, és a jelzáloghitel csődje az amerikai gazdaság válság három fő összetevőjének csupán egyik eleme – a másik kettő, pedig Kína, és az olaj kérdése.


Kína

Az Amerikai Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege 700 milliárd dollár hiányt mutat. Vagyis, az amerikaiak 700 milliárd dollárral többet vásárolnak külföldről, mint a hazai piacról. Az olcsó kínai behozatal nem csupán az olcsó kínai munkaerő igénybevételének eredménye, hanem a kínai kormány egyoldalúan alkalmazott pénzügyi politikájának a következménye.

A kínai kormány negyven százalékkal leértékelte a yent, és ezáltal olcsóbbá teszi a világpiacon a kínai árút. A munkahelyek Kínába vándorolnak, és ennek következtében az Amerikai Egyesült Államokban, és a kínai behozatalra berendezkedett országokban a munkabérek lecsökkennek, s a lakosság hitelképessége megcsappan. A fentiek következtében a megszűnnek a munkahelyek, és a lakosság fizetőképessége (hitelképessége) pedig csökken. Ugyanakkor a külföldiek (főleg Kína) kezében lévő dollármilliók elárasztják az amerikai pénzpiacot az olcsó hitelek lehetőségével. Az olcsó tőkével rendelkező pénzügyi intézetek pedig a legállhatatosabb módszerekkel igyekeznek rávenni a fenti, fizetőképtelen fogyasztókat a könnyelmű kölcsönök, és átláthatatlan kimenetelű jelzálogok felvételére.

Az olaj

A másik elefánt az amerikai, és a világgazdaság porcelánboltjában az olaj. Az Amerikai Egyesült Államok 400 milliárd értékű olajat hoz be, és ennek nagy részét az amerikaiak elautózzák. A személyi használatú autók fogyasztási követelményeinek előírásai 32. év óta nem változtak. Az autóipari újítások a fogyasztás csökkentése helyett ma is a motorok lóerejének növelésére összpontosulnak. A túlméretezett, de nem csak amerikai gyártmányú, újgazdag-státusjellegű terepjárók elárasztják a világot. Mielőtt az amerikai autóipar észbekap, valaki, valahol elkezdi gyártani a gazságosabb, vagy a kőolajat mellőző járműveket.

Az Amerikai Egyesült Államok hatalmának visszaszorításához tartozik az is, hogy a dél amerikai országok mindinkább a maguk kezébe veszik sorsuk irányítását, és igyekeznek megszabadulni a neoliberális ideológiát kiszolgáló, kizsákmányoló jellegű Amerika-barát nemzetellenes kormányaiktól.

Peer Steinbruck, német pénzügyminiszter 2008. szeptember 24-i nyilatkozatában nyilvánosan is kétségbe vonta az Amerikai Egyesült Államok jövőbeli szerepét. Steinbruck szerint, a jelenlegi pénzügyi válság az angolszász pénzügyi központok felelőtlen rövid távú nyereséghajhászásának az eredménye. “Ennek következtében az Amerikai Egyesült Államok elveszti a világ egyedüli pénzügyi nagyhatalmaként szereplő státusát. A világ pénzügyi rendszere kétpólusúvá válik.” Steinbruck állítása nem tekinthető elszigetelt, és meggondolatlannak. Több amerikai forrás is megkérdőjelezi az Amerikai Egyesült Államok jövőbeli egyeduralmi szerepét.

Steinbruck, az “angolszász” pénzügyi központokat hibáztatja, és nem említi, hogy a napi hírek szerint a Deutsche Bank is benne van a pácban.

A pénzintézetek elfogadhatatlan viselkedése

A demokrácia azon alapszik, hogy a polgárok jól felfogott érdekeik alapján döntenek. A szabad piac keretei között ez azt jelenti, hogy a résztvevők pontos, és érthető feltételek alapján hozzák meg, akár politikai, akár a gazdasági jellegű döntéseiket. A jelenlegi pénzügyi válság egyik okozója, éppen az, hogy ezek a feltételek nem teljesültek. Az állami ellenőrzéstől megszabadult szabad piac „láthatatlan keze” a tényleges esélyegyenlőség helyett a gátlástalan pénzhajhászásba kezdett. Ide sorolhatóak a sorozatos könyvelési rendellenességek, a valótlan, és értéktelen jelzálogok, a belső információkra alapozott részvények felvásárlása, illetve eladása, a hamisan felértékelt ingatlanok értékét meghaladó jelzálogok alaptalan, és kiárusításszerű folyamatosítása, a házvásárlók hitelképességét meghaladó jelzálogok összegének túlméretezett meghatározása s az érthetetlen, és rejtett kötelezettségeket, s uzsorakamatokat tartalmazó kölcsönöknek a gyanútlan vásárlókra való ráerőszakolása.

A „mentőcsomag” kikényszerítése egy bukásra ítélt eszmének a mindent elárasztó, és szűnni nem akaró közkapcsolati propaganda által előkészített, és a sürgősség örve alatt megvalósított ideig, óráig való újra élesztése. Michael Hudson szerint: “A segélyt nem a nyugdíjasok, vagy a megkárosított házvásárlók kapják, hanem azok a nagybefektetők, akik hivatalosan aláírták, hogy elég gazdagok ahhoz, hogy az esetleges vesztességeket a saját vagyonukból fedezzék.
Amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek

A tőzsde hagyományosan a gazdagok kiváltsága volt. A középosztály a bankban helyezte el gyermekei iskoláztatására, házvásárlásra, vagy más hosszabb távú céljaira szánt megtakarított pénzét. A neoliberális gazdaságpolitikát megelőzően a bankbetéteket az állam biztosította, a bankok, pedig tisztességes kamatokat fizettek. Ide tartozott az is, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát megelőzően a munkaviszony átfogó egészségbiztosítással, és nyugdíjjal járt.

A neoliberális gazdaságpolitika sorozatos megszorításainak következményeként, a munkaviszonyhoz kötődő általános egészségbiztosítás, és a munkaviszonyhoz kötődő nyugdíj lehetősége is megszűnt. Az egyéni bankbetétek kamatai, pedig annyira lecsökkentek, hogy a nem volt érdemes a pénzt a bankban tartani. Ide tarozik az egyéni bankbetétek kamatainak megadóztatása is. Mindez arra kényszeríttet az embereket, hogy megtakarított pénzüket a tőzsdébe, vagy értékpapírokba fektessék.

A felelős, és felvilágosult befektető egyén, azonban csak a tőzsdével, és a bankokkal összefonódott intézmények jelentései, és adatai alapján tájékozódhatott a részvények, és a különböző kötvények minőségéről, és megbízhatóságáról. A befektetők hatalmas többségének nem lehetett tudomása arról, hogy a pénzintézetek „átcsomagolták”, illetve más értékpapírokkal elkeverték a rossz jelzálogokat, s azokat megfelelő haszon mellett (legtöbbször hitelben, vagy tartozás fejében) eladták, illetve átutalták más intézményeknek, amelyek azokat tovább „csomagolták”, és végül AAA minősítésű kötvényekként készpénzért eladták a gyanútlan és jóhiszemű magánbefektetőknek. Az ilyen esetekben nincs az a jól értesült magánember, aki ezt gyaníthatta, vagy megérthette volna.

A 2008 szeptemberében összeomlott amerikai pénzügyi intézetek elértéktelenedett kötvényeit annakidején mind elsőrendű, AAA minősítésben részesültek. Utólag derült csak ki, hogy szóban forgó intézmények kötvényeit értékelő irodák, az értékpapírokat árusító pénzintézeteknek dolgoztak, úgymond a zsebeikben voltak. A fentiek következtében több milliárdot kitevő családi befektetés vált értéktelenné. Michael Hudson szerint:

"A szóban forgó kötvények már eredetileg értéktelenek voltak, annak ellenére, hogy annak idején AAA fokozatú értékelésben részesültek. Az értékelési intézmények jelenleg kivizsgálás alatt vannak, a végzetes Arthur Anderson típusú érdekazonosság miatt.”

A neoliberális gazdaságpolitika lépésről, lépésre beterelte az embereket a pénzügyi intézmények felelőtlen, és ragadozó jellegű kelepcéjébe.

A neoliberális barakk legjobb magyar tanítványai

Hogyan viszonyulnak a magyarországi neoliberális elit képviselői, a fenti eseményekhez, és kiket szólít meg a magyarországi hangadó sajtó ezekben a kérdésekben? Vagyis, mit szabad a magyar közvéleménynek tudnia, arról „ami van” - vagy nincs…

Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnökének és a PSZÁF vezetőségének fent idézett kijelentését, mely szerint a jelenlegi a válságnak semmi hatása nem lesz a magyar gazdaságra.

A Magyar nemzeti Bank elnökének fenti kijelentését a politika szatíra alapszabálya alapján kell értelmezni, mely szerint az újsághírekből addig semmit sem szabad elhinni, amíg azt az érintett politikusok nem cáfolják. Cáfolják, tehát igaz!

Simor András egy másik kijelentésében „tőkeerősnek”, ezért stabilnak nevezte a magyar pénzügyi rendszert Simor András a Tudatos Pénzügyekért elnevezésű konferencián a fogyasztók pénzügyi tudatosságának hiányosságát hangsúlyozta.

A Magyar Nemzeti Bank elnöke szerint, a lakosság pénzügyi kultúrájának elmélyítése hozzájárulhat az ország pénzügyi stabilitáshoz is. Simor András szerint ehhez a megfelelő oktatási rendszeren és a szereplők együttműködésén kívül nemzeti stratégia kidolgozására is szükség van.

Elképzelhetetlen, hogy amíg az amerikai pénzügyi válság következtében világszerte tőkehiány van, a kilátástalanul eladósodott Magyarországon pedig „tőkeerős” a gazdaság. A Simor András által említett „pénzügyi tudatosság” hiányáról, talán csak annyit, hogy az emberek többségének esetében, aki becsületesen, és kemény munkával meg tudja keresni pénzét, az gazdálkodni is tud vele. Elképzelhetetlen, hogy Simor András mit ért a „pénzügyi tudatosságra” nevelő nemzeti stratégia alatt. Mire kell a magyarokat még ránevelni? Az Amerikai Egyesült Államok pénzügyi válságának megtévesztő, és hazugságokra, és ádáz csalásokra épülő mesterkedéseit, és csapdáit a pénzügyileg legtudatosabb egyén sem volt képes előrelátni.

A fenti konferencián felszólalt Gyurcsány Ferenc is, aki a következőket nyilatkozta:

"Amit látunk, az a szociális piacgazdaság több, versengő modelljei egyikének messze ható válsága. Hiszek a piacokban, de emellett bízom az állami szabályozás és felügyeleti tevékenysége fontosságában és tudom, hogy siker csak aktív, hatékony együttműködés mellett érhető el piaci szereplők, társadalmi szervezetek és állami intézmények között."

A neoliberális gazdaságpolitika teljes egészében a „Nincs Más Választás” elvére épül, (TINA There Is No Alternative) Gyurcsány Ferenc, pedig egyik napról a másikra a szociális piacgazdálkodás „versengő modellekről’” beszél. A „szociális piacgazdaság” ugyanolyan önellentmondás, mint a „kommunista kapitalizmus”, vagy a „békeharc.” Lehet, azonban, hogy Gyurcsány, a maga fésületlen, és zagyva logikája alapján belebotlott az igazsába. A „szocialista piacgazdálkodás” a csődbe ment pénzügyi intézményeknek a szociális segély formájában odaítélt „mentőcsomagot” jelenti. Tehát, így volt kitervezve. Így lesz a jövőben is. Lehet, azonban az is, hogy Gyurcsány a megszeppent nyuszi módjára csak a körmét reszeli, és hülyeségeket beszél. Ha mindez nem lenne ilyen életbevágóan fontos, és veszélyes, akkor azt is mondhatnánk, hogy a magyar neoliberális elitnek a fenyegető gazdasági válsághoz való viszonya felületes, önző cinikus, és komolytalan.

Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, a Népszabadság, 2008. szeptember 23. számában megjelent: „Szabályozási gyengeség a válság okozója” c. rövid interjújában „elégtelen ellenőrzésnek” minősíti a szabályozás majdnem teljes hiányát. Bod Péter Ákos is helyesli a pénzügyi intézetek vesztességeinek az adófizetőkre való áthárítását. Bod Péter Ákos, igen helyesen megállapítja, hogy amint a pénzügyi intézetek átvészelik a jelenlegi bajt, a következő ciklusban ismét leépítik majd az állami szabályozást, és ott folytatják, ahol abbahagyták. Meglepő viszont a Magyar Nemzeti Bank, volt elnökének az a kijelentése mely szerint:
„az USA-ban viszont likviditási problémák vannak, amelyek nem is biztos akkorák, mint amekkorának most látszanak. Ez majd kiderül a bankok könyveiből. Még az is lehet, hogy fél év alatt lecseng az ügy.”

Az érintett pénzintézeteknek, azonban nem csak "likvidálási" problémái vannak, hanem „bakrotális" problémái is. Azok nem amiatt képtelenek fizetni, mert pillanatnyilag nem áll elegendő (kész)pénz a rendelkezésükre (liquidity), de vannak tartalékaik, illetve van megfelelő fedezetük, hanem amiatt képtelenek fizetni, mert tönkrementek. (Általános fizetőképtelenség: lack of solvency)

Az USA „likviditási problémáiról”, illetve azoknak általános fizetőképességi problémáiról az interjút követően egy hétre kiderült, hogy azok sokkal nagyobbak, mint, ahogy azt Bod Péter Ákos megítélte. A bankok könyveiből sem sem derül ki semmi , mert az előírások hiánya miatt a válságot előidéző ügyletek nem kerültek bele a könyvekbe. A fentiek alapján nem valószínű az sem, hogy az ügy „fél év alatt lecseng.”

Az USA „likviditási problémáiról”, illetve azoknak általános fizetőképességi problémáiról az interjút követően egy hétre kiderült, hogy azok sokkal nagyobbak, mint, ahogy azt Bod Péter Ákos megítélte. Elképesztő, hogy a Magyar Nemzeti Bank volt elnökének nem volt tudomása, sem a válság nagyságáról, sem pedig annak valódi mibenlétéről. A bankok könyveiből sem sem derül ki semmi , mert az előírások hiánya miatt a válságot előidéző ügyletek nem kerültek bele a könyvekbe. A fentiek alapján nem valószínű az sem, hogy az ügy „fél év alatt lecseng.”

A pénzvilág ordasa

A magyarországi pénzvilág igazi szörnyszülöttje, Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Értéktőzsde elnöke. Szalay: „S.O.S. Wall Street, S.O.S. világ!”

című írásában, a neoliberális ideológia minden önellentmondása, hazugsága, és szemfényvesztése fellelhető. Szalay arra építi mondanivalóját, hogy a neoliberális eszme jó, de a rendszer „elégtelenségei” oda vezetnek, hogy az bizonyos esetekben összeomlik, és tragédiákat okozhat. Szalayt nem zavarja, hogy egy olyan eszme elkötelezettje, amelyről tudjuk, hogy időnként összeomlik, tehát nem működik. Ez, az „Utánunk az özönvíz” létfelfogás a lehető legkártékonyabb, és napjainkban a legveszélyesebb magatartás.

Írásának további részében Szalay leírja az amerikai krízis mibenlétének neoliberális változatát. Vagyis, azt, hogy ti nem azt látjátok, amit láttok, hanem lássátok azt, amit mi mondunk, hogy látnotok kell.

Szalay is helyesli a válság előidézőinek juttatott 700 milliárdos állami segélyt, a válság egyéni, és jóhiszemű károsultjai iránt, azonban nem érez semmi felelősséget, mert Szalay szerint kettőn áll a vásár, és a megkárosítottak maguk a hibásak, mert nem tájékozódtak eléggé, hogy mit írnak alá, illetve, hogy mibe fektetik bele a pénzüket. A korlátlan jogokkal rendelkező centimilliárdos pénzügyi intézetek tönkremennek, és Szalay szerint, emiatt a közép. és kevés jövedelmű polgárok a hibásak. A budapesti tőzsde elnökének ez a kijelentése, - a neoliberális elit kemény magjának, (A Wall Street Journal, a National Review, és John McCain kampánytáborának), valamint a teljesen lelkiismeret nélküli egyének, s az elvetemedett bűnözők védelem kelléktárából származik, és a felelőségnek az áldozatra való áthárítását jelenti. (Az iskolás lányok megerőszakolója azzal védekezik, hogy az áldozat a hibás, mert rövid szoknyát viselt.)

Szalay kijelentése nem csak lelkiismeretlen, hanem téves is: A fenti pénzintézetek nem a jelzálogok fizetőképtelensége miatt mentek tönkre, hanem amiatt, mert a pénzintézetek ezeket a rossz, és felértékelt jelzálogokat a másnemű értékpapírokkal elvegyítették, és azokat, ismételten felértékelve, elsőrendű befektetési kötvények formájában eladták. Szalay nem említi, azt sem, hogy a subprime, illetve a fizetőképtelen egyénekre, és a felértékelt ingatlanokra alapozott kötvénypiac illetve jelzálogkölcsönök nagysága meghaladja a 60 trillió dollárt. Ebből a pénzből nyilván jutott a megtévesztő hirdetésekre, és a kötvényárusítók kiképzésére is.

A gyanútlan és jóhiszemű befektetőket megtévesztő pénzügyi intézmények matematikusokat, és fizikusokat fogadtak fel olyan képletek kidolgozására, amelyek alapján azután a fedezet nélküli „értékpapírokat” elkeverték a fizetőképes értékpapírok közé. Ide tartozik továbbá az is, hogy a fedezet nélküli kötvények vásárlóinak külön, úgynevezett „Credit Default Swap” szerződéseket adtak el, amelyek az eladók szerint hivatottak lettek volna a kötvények vásárlóinak befektetéseit biztosítani, de ezeknek a „majdnem biztosítási” papíroknak sem volt fedezete- csak papírok voltak. A csődbe jutott pénzintézetek összesen 61trillió dollár értékű fedezet nélküli ilyen álbiztosítást adtak el a gyanútlan, és félrevetett magánbefektetőknek.

A „Sixty Minutes” amerikai hírmagyarázó TV-műsor 2008. október 5. adása szerint a pénzügyi intézetek felső vezetése tudta, hogy ezeknek a kötvényeknek nincs fedezete, és azt is, hogy azok eladásának stratégiája gondosan kitervelt csalásra, és hazugságokra épül. Az értéktelen, és a biztonság látszatát keltő „Credit Default Swap” mibenlétének magyarázata például 400 oldal. A fenti műsor, a pénzügyi intézmények fenti cselekedeteit bűncselekménynek minősítette.
Szalay a magyar pénzvilág ragadozója, aki többek között azért kerülhetett 32 évesen a Budapesti Tőzsde élére, mert édesapja, Szalay Gábor, későbbi SZDSZ-es gazdasági államtitkár a 80-as években családjával állami kiküldetésben, Kuwaitban tartózkodott, és fiuk Attila az ottani angol iskolában megtanulhatott angolul. Szalay Attila édesapjának neve később megjelent az úgynevezett ügynöklistán, de adatlapja elvezett.

Szalay Gábor, azonban kénytelen kelletlen bevallott valamit, és eltűnt a közéletből. Aki nem hiszi, járjon utána a meg nem történt átvilágítás sötét folyosóin. Ha, tehát megkaparunk egy olyan vérmes neoliberális ragadozót, mint Szalay-Berzeviczy Attila, akkor egy pirospelenkás bébi virít ki alóla. Ennyit talán a magyarországi szabad versenyről, és esélyegyenlőségről.

Epilógus

Az Amerikai Egyesült Államok továbbra is világszerte a szabadság, és egyenlőség jelszavával igyekszik terjeszteni a neoliberalizmus eszméjét. A valódi "amerikai álomnak", azonban semmi köze a neoliberális gazdasági ideológiához. Az amerikai Önállósági Nyilatkozatban meghirdetett: Az „élet, a szabadság, és a boldoguláshoz való egyenlő jogokat” nem a korlátokat nem ismerő, nyerészkedő, és mások pénzét kockáztató, az érthetetlen szövegű papírokat ide-oda tologató neoliberális gazdaságpolitika jelenti.

Az „amerikai álom” a minden nemzet tagjait egyformán megillető jogok és lehetőségek vetülete csupán. Ez pedig, a mindenkire egyformán kiterjedő egészségbiztosítás, a minőségi oktatás, az egyéni adottsághoz, és felkészültséghez mért munkalehetőségek, és a megfelelő életkörülmények biztosítása jelenti, beleértve a biztonságot, büszkeséget, és megfelelő kényelmet jelentő lakásviszonyok lehetősége, a házvásárlás, illetve a családi ház megérdemelt birtoklásának joga és lehetősége is. Ma, azonban legnagyobb szükség van az adott szó, és az írásban foglaltatott szavak érvényességének visszaállítására, illetve arra, hogy „az igen, legyen igen, a nem pedig nem”, mert túl sok hamis szó hangzik el, és túl sok az olyan szöveg, ami túlmegy ezen.